TIZENHÁROM

Csak ültek, ültek a szüzek

Virágokkal hajukban

Várták kedves szeretőiket

Örökké tartó gyászukban.

Mert Aberdourtól negyven napra

Ötven öles mélységben

Hevert Sir Patrick holtan

Sok skót harcos körében.

Jill befejezte a sehalai nyelvre átültetett, ősi dalt – az angolul nem tudó istáriak ugyanis szívesen hallgattak földi zenét –, de gitárját pengetve tovább fütyült még egy darabig. Eszébe jutott, hogy ő teljesen természetesnek veszi ezeket az előadásokat, de vajon mit gondolna a ballada ismeretlen szerzője, ha feltámadna poraiból és az ezer fényéves távolságot átszelve velük lenne ma éjszaka?

Larreka csapata a Vörös-dombok északi lejtőjén táborozott. Előttük az Elátkozott Vidék, a Dalag terült el, majd azon túl a tengerpart, ahol egy légiós hajó várta őket. Azon a teljesen nyílt terepen, fejük fölött a két nappal, sötétedés után kell majd haladniuk, amennyit csak tudnak. Itt azonban erdőkön vezetett az útjuk, ami nappal ugyan árnyékot adott, éjszaka azonban félig vakon, s így csak lassan jutottak előre a holdak és a csillagok fényénél. Ezért inkább lepihentek.

Társai sörényét, arcát, felsőtestét kis tábortűz világította meg. A harcosok körben ültek, csillogó szemük Jillre szegeződött. Távolabb, az árnyak között megcsillant az őr lándzsája – ha más nem is, de az oroszlánok a vadak folyamatos fogyásával elég éhesek lehettek, hogy rájuk támadjanak. Valamivel közelebb sötéten tornyosult a csomagok halma és a sátor, amit azért állítottak fel minden éjjel, hogy legyen hová behúzódnia, ha hirtelen rájuk törne egy vihar. Jill nem hitte, hogy azon éjjelen ilyesmire kellene számítaniuk. A tisztást sűrű homállyal vette körül az erdő, a levegő súlyosan, melegen, csípős szagokkal telten nehezedett rájuk. A lány azt tervezte, hogy még a rajta lévő néhány ruhadarabot is leveti, és kint alszik a csomagjain. De persze senki sem tudta teljes biztonsággal megjósolni, milyen idővel lepi meg őket az Anu.

A füttyszó lassan elhalkult. A légiósok és a teherhordók egy ideig elgondolkodva, némán hevertek, csak a farkuk tekergett – a „Köszönjük!” istári megfelelőjeként.

– Mit csináltak a nőstények? – kérdezte végül az egyik fiatal harcos.

– Tessék? – riadt fel Jill töprengéséből. Ó, csak az élet és halál, a világok és a napok értelméről töprengtem. Olyan kérdések ezek, amiket újra és újra fel kell tenni, de sohasem lehet megválaszolni. – Az emberek asszonyai a dalban? Gyászoltak.

– Igen, de hogyan?

– Á, értem! Az emberek, mikor valaki, akit szerettek, meghal, először zokognak, és izé, víz folyik a szemükből. Aztán megpróbálják folytatni az életüket, ahogy csak tudják.

– És ki segít nekik?

– Hát… nekünk nincsenek a tieitekhez hasonló technikáink a gyászolók vigasztalására. Imák, szertartások – ez minden, és még azokat sem kéri mindenki. Egyre kevesebbeknek van rá szükségük. De ez nem azért van – tette hozzá gyorsan –, mert mi nem szeretjük egymást annyira, mint ti. Hogy is lehetne ezt lemérni? – Lelki szemei előtt hirtelen megjelent egy fájdalommérő: formatervezett, díszes csomagolású, a Nemzetközi Szabvány Béka szerint hitelesítve, akinek a feneke alatt az emberek érezni szokták magukat (így állapítva meg a szomorúság mértékegységét). A gondolat mit sem csökkentett komolyságán. – Meg aztán, amikor ez a dal született, az emberek abban hittek, hogy a haláluk után majd a túlvilágon találkoznak.

– Akárcsak a velanneni barbárok – állapította meg a légiós. – De hát mi más is éltetné őket! Egyebük sincs, legfeljebb a halottaikat ehetik meg.

Larreka felemelkedett a fenekére, és a földön ülő Jill fölé magasodott.

– Ne ítéld el őket ezért, fiam – morogta. Az istáriak hangja annyi finomságot tudott kifejezni, hogy a fiatal katona akár nyíltan is kifejezhette volna megvetését. – A test felajánlása az utolsó szolgálat egy éhes országban; és ők úgy hiszik, hogy a megevésük a holtakat is szolgálja, mivel gyorsabban szabadítja ki a lelküket, mint az enyészet tenné. Szerintem a Dalagban alakulhatott ki ez a szokás – folytatta elgondolkodva –, akárcsak sok más vallási fogalom is. És rengeteg szokás létezik, ezt ne feledd! Kik vagyunk mi, hogy megmondjuk, melyik rendszer – beleértve az emberekét is – a legjobb?

– Uram, én is számos szertartást láttam már, és még többről hallottam – felelte a katona. – A legtöbbnek van valami értelme. De néhányat egyszerűen nem lehet komolyan venni. Ott van például, ng-ng, az egyik isten háta mögötti ország a Kis-Iren szigeten. Ha valaki meghal, akkor a rokonai megkínozzák magukat. A saját szememmel láttam, ahogy egy öreg nőstény forró vízbe dugta a kezét!

– Régen az emberek is az önkínzáshoz fordultak gyászukban – közölte Jill. – Na nem ilyen szélsőséges formában, de a mi testünk nem is gyógyul olyan gyorsan, mint a tietek. A test fájdalma – a ti esetetekben a fájdalom eltűrése – kisebbíti a lélek fájdalmát. Nem mintha én ki akarnám próbálni.

Larreka elővette a dohányzacskóját, és megtömte a pipáját.

– A helyes az, ami megfelel az embernek – jelentette ki –, és nincs két egyforma ember. A Gyülekezetben épp az a nagyszerű, hogy lehetőségünk van körülnézni, és eldönteni, melyik életmód felel meg nekünk a legjobban – vagy akár valami újat is kitalálhatunk, ha le tudjuk fektetni az alapelveit.

Hangja nem volt kioktató, mégsem nélkülözte a teljes komolyságot. Átlátok rajtad, bácsikám, gondolta Jill. Meg akarod erősíteni a harcosaidat hitükben. Fiatalok még, nem tudják úgy felmérni a civilizáció előnyeit, mint te, hiszen eddigi életükben állandóan csak a lassan közeledő nehéz évszázadról hallottak. Az első vagy második nyolc évét szolgáló légiósokban ilyenkor felmerülhet a kétely, hogy érdemes-e harcolni, érdemes-e az életüket adni a Gyülekezetért. Különösen úgy, hogy az még csak nem is támogat minket magányos küzdelmünkben. Minden lehetőséget megragadsz, hogy beszélhess hozzájuk, igaz?

Larreka következői szavai megerősítették sejtését.

– Nézzünk például engem. Ha a Gyülekezet nem lett volna, akkor lehet, hogy bűnözővé váltam volna, vagy legalábbis nagyon nyomorúságos életben lett volna részem. De így elégedett lehetek az életemmel, és ha le is csípett belőlem egy-két darabot itt-ott, azt mondom, megérte!

A harcosok a fülüket hegyezték (szó szerint). Jill is így tett volna, ha az emberi anatómia lehetővé tette volna. Larreka tucatnyi történetet mesélt már a katonaéveiről, de az azt megelőző időkről még sohasem beszélt neki.

– Szeretnétek hallani a történetemet? – kérdezte a parancsnok. – Ma este nosztalgikus hangulatban vagyok…

Te kedves, öreg hazug! – gondolta Jill. Vagy ha tényleg ehhez van is kedved, akkor is nyomós rejtett indokokat rejtegetsz még a tarsolyodban.

– …és ezek a dolgok túl régen, innen túl messze történtek ahhoz, hogy fájdalmasak legyenek. – A katonák egyetértően mormogtak. – Oké – mondta Larreka, a szó ugyanis átszivárgott a sehalai nyelvjárásba is. De mielőtt belekezdett volna, még komótosan megtömte a pipáját.

A tűzből szikrák pattantak ki. Az egyik teherhordó rakott rá még néhány fahasábot, a lángok magasabbra csaptak. A füst nyílegyenesen szállt a mozdulatlan levegőben a halovány fényben derengő csillagok felé. A sötétségbe burkolózó erdő felől csak egy éjjeli állat huhogása hallatszott, egyébként mindent néma csend borított.

– Azt már tudjátok, hogy Haelenben születtem – kezdett bele a történetbe Larreka két szippantás között. – Életem első ötvenvalahány évét is ott töltöttem. Jill dala hozta felszínre az emlékeket, mert Haelen olyasmi lehet, mint a földi Skócia – legalábbis azt hiszem. Az a vidék még nyáron is ködös, párás, esős, viharos, pedig akkor a nap – az igazi nap – szinte sohasem nyugszik le fölötte. Mocsarak és sivár hegyvidékek, álnok, szürke hullámok a köves tengerpartokon… de hát erről már biztos hallottatok. Nem csoda, hogy a haelenieket fösvényeknek tartják. Sokan állnak közülük katonának vagy kereskedőnek, csak hogy elkerüljenek onnét.

Én azonban nem voltam ilyen nyughatatlan. A Kerazzi klán, a klánom híresen gazdag volt. Tudjátok, a haeleniek klánokban élnek. Az enyémnek első osztályú halászvizei és vadakban gazdag erdői vannak – bár azért annyi vad nincs, mint Beronnenben. A családomnak jól ment a sora. Az apámnak volt egy saját hajója, három másikban pedig érdekeltségei. Egy nagy, kényelmes házban éltünk a tenger parton, ahová az áramlatok rengeteg uszadékfát hoztak. Ez azért fontos, mert nem kellett szenet vennünk, s így a zsákmányt más dolgokra cserélhettük el. Yai-ai, szép idők voltak azok!

A haeleniek fiatalon házasodnak, huszonnégy éves koruk körül, alig kinőve még az ifjúkorból. Muszáj nekik, mert azon a zord vidéken sokan elpusztulnak, ezért minden termékeny évet ki kell használni. Meg aztán, mivel mindig egy másik klánból választanak párt, igyekeznek minél több szövetséget kötni. Talán ezért engednek a törvényeik egyszerre csak egy feleséget, és tiltják a házasságtörést. A házasságkötéseket a szülők döntik el, de mindig kikérik a fiatalok véleményét is – ha az ember élete a partnerétől függ, akkor jobb, ha olyat választ, aki szereti őt.

Larreka egy darabig némán pipázgatott. Amikor folytatta a történetet, szavait már nem a körülötte ülőkhöz, hanem az éjszakai erdőhöz intézte.

– Boldogan éltünk Sarennel. Megkérhettük volna a családot, hogy a szüleim háza mellett építsenek nekünk is egyet, és akkor az apámmal dolgozhattam volna. Mi azonban függetlenek szerettünk volna lenni. Úgyhogy a Klán adott nekünk egy kis darab földet az Északi Szél öblében – zord volt, mint egy uzsorás, és terméketlen, mint a felesége, de láttunk benne… ng-ng… lehetőségeket. A halászat ugyanis elég jól ment arrafelé, a viharok nagy állatokat is arra sodortak, amikért érdemes volt kockáztatni, a hegyekben pedig épp akkor kezdtek megnyitni egy ónbányát. A bányászok szárazföldön szállították el az ércet, de hamar rájöttem, hogy hamarosan annyit fognak termelni, hogy tengeren sokkal jobban megéri majd nekik – az öbölbe érkező hajóknak viszont révkalauzra lesz szükségük. Így is lett, és hamarosan nyitottunk egy kis fogadót is. A hosszú útról érkező tengerészek imádták Saren főztjét, én pedig – nem dicsekvésképpen – hamarosan az egyik legnépszerűbb fogadós lettem. Közben négy gyerekünk is született: három fiú és egy lány – gyönyörűek voltak.

Úgyhogy volt miért hálát adnom az isteneknek. Akkor már annyi külhonival beszéltem, hogy tudtam, nem a mi isteneink irányítják az univerzumot. Tulajdonképpen kezdtem kételkedni bennük, kezdtem azt hinni, hogy csak mese az egész. De ami igaz, az igaz: mi valahogy jobban boldogultunk, mint a környékbeliek. Mellesleg, jó érzés az, ha az embert tisztelettel veszik körül. Úgyhogy miért ne vettem volna részt a szertartásokon?

– Aztán egyszer, úgy huszonhárom év békés gyarapodás után, a Napünnepre tartottunk…

Larrekának elcsuklott a hangja. Jill megsimogatta a hátát. Az öreg rámosolygott… talán hálásan?

– Napünnepre, uram? – kérdezte egy a Tűztengerről származó katona.

– Egy nagy találkozóra – bólintott Larreka. – Nem hallottatok még róla? Gondolhattam volna. Haelen nagy részét telente nem éri napsütés. A bőrünkön élő növények elpusztulnának, ha ilyen sokáig kellene sötétben lenniük. Néhány félsziget azonban messze benyúlik észak felé a tengerbe, és elég sok napfényt kap. Időnként mindenkinek el kell mennie oda. A törvény és a szokás is erre kötelez. A klánok házakat építettek, élelmiszert halmoztak föl – mindenről gondoskodtak, még arról is, hogy az ott lévők ne essenek egymásnak a zsúfoltságban.

Szóval, a családommal a Napünnepre tartottunk. Mindig hajóval mentünk és jöttünk, mert a szárazföldön, a hegyeken át nagyon veszélyes lett volna az út a dühöngő viharok miatt. Abban az évben – reszketett meg a hangja – a tengereken dúltak szörnyű viharok. Az árbocaink letörtek, zátonyra futottunk, léket kaptunk. Csak én éltem túl.

Sikerült elkapnom a lányom sörényét, de az indái túl gyengék voltak… Mindegy. Kőhalmot emeltem a partra sodródott testük fölé, és elbicegtem a találkozóra, főleg azért, hogy értesítsem a rokonságot.

Egy darabig megint némán pöfékelt. A tűz lángja közben lelohadt, a sötétség közelebb kúszott, és nagyon lassan a fák fölé kúszott az Urania. Ezüstös fénye volt az egyetlen hűvös dolog az éjszakában – és Larreka emlékei a haeleni télről.

– Ezt nem azért mondtam el nektek – szólalt meg végül a parancsnok –, hogy sajnáljatok, hanem azért, hogy megértsétek, honnan jöttem. Még valamit tudnotok kell. Azzal tisztában vagytok, hogy minden törzs másképp segíti át a tagjait veszteségeken. A klánokban az a szokás, hogy egy percre sem hagyják egyedül a gyászolót, amíg be nem gyógyulnak a sebei. Valaki mindig mellette van, hogy segítsen neki, vagy hogy beszélgessen vele. Általában többen is vigyáznak rá. A legtöbb esetben ez sokat segít. Annál biztosan jobb, mint hogy valaki egyedül sirassa a szeretteit azon a szörnyű, kietlen, magányos vidéken. Ráadásul Haelenben az a természetes, hogy mindenki feltétel nélkül segít a másikon – a kapzsiságukat a külhoniakon élik ki –, mert sohasem lehet tudni, legközelebb kinek lesz szüksége támaszra. Igen, a klán nagyon odafigyelt rám.

De… az előző három évtizedben a családommal messze éltünk a többiektől. Persze, mindig jöttek vendégek, de azok vadászok, bányászok, tengerészek, halászok, kereskedők voltak – barátok, de nem rokonok, ha értitek, mire gondolok. Hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül vagyok a feleségemmel és a gyerekeimmel. Utáltuk a Napünnep tömegét, és igyekeztünk olyan távol maradni a zsúfoltságtól, amennyire csak az sértés nélkül lehetett. És akkor hirtelen nem hagyták, hogy egyedül legyek. És… Jill biztos érteni fogja… Szóval, nagyon fájt, ami történt, de azért nem kellett úgy bánni velem, mintha kétszer vagy háromszor hatvannégy évnyi együttélés után veszítettem volna el a családomat. A klán viszont pont ezt tette. Ez volt a szokás. És azt hiszem, valamit csinálnom is kellett, valamivel le kellett kötni magam a hosszú, sötét teleken.

És azt várták tőlem, hogy tiszteljem az isteneket! „Azok után, amit velem tettek?”, válaszoltam. A klán akkor sokkal inkább megdöbbent ezen, mint amennyire máskor tette volna – a tél közepén nagyon vékony szálon függött az életünk. Én meg kihívtam az isteneket, hogy szálljanak le a földre, és becsületes harcos módjára küzdjenek meg velem.

Azt hiszem, a többit nem kell részleteznem. A dolgok egyre rosszabbra fordultak, és nagyrészt az én hibámból.

A klán nem hitte azt, hogy egy kicsit megőrült a fájdalomtól. Nem próbálták kivárni, amíg magához tér, gondolta Jill. Az istáriak ugyanis gyakorlatilag sohasem őrülnek meg.

– Végül eljöttem. Akkorra már eléggé kisütött a nap, úgyhogy a vadonban is életben tudtam maradni, bár elég szűkösen: kagylókat és hínárt gyűjtöttem az öblökben, kisebb állatokat fogtam a szárazföldön. De a heves természetem tulajdonképpen még a javamra is vált. Ugyanis nem sokkal azután, hogy eljöttem, egy kései, tényleg pokoli vihar lecsapott a Napünnepre. Sokan meghaltak, és az életben maradottak is csak nehezen boldogultak.

A haeleniek nagy többsége egyáltalán nem buta. A legtöbben nem gondolták, hogy az én istenkáromlásom okozta a vihart. De néhányan igen. Nem hibáztatom őket, hogy visszasüllyedtek az ősi babonákba. Ti, északiak nem tudhatjátok, mit művel a lelkünkkel a tél, a hideg és a sötét, a szürke hajnalok, amit Holt Tűznek hívnak… Egyszóval nem voltam valami népszerű. Úgy érezték, miattam pusztultak el majdnem azon a télen.

Nem tartottam valószínűnek, hogy bárki is hozzám adná a lányát. És arrafelé az agglegények legfeljebb rosszul fizetett béresek lehetnek. Vagy banditák – ami elkeseredésemben nekem is megfordult a fejemben.

– De ott volt a Gyülekezet. Ott volt a kereskedelem, amit a Gyülekezet tett lehetővé. Tavasszal ismét elindultak a kereskedőhajók a szőrméinkért, az érceinkért, a sózott húsért, a konzervált bipentojásért. Akkorra már elég rossz bőrben voltam, de valahogy felkönyörögtem magam egy hajó fedélzetére.

És a következő negyvenakárhány év során bejártam a fél világot. Sohasem hittem volna, hogy ilyen hatalmas és csodálatos. Végül csatlakoztam a Zerához, és nem sokkal azután rátaláltam a nőre, akit még ma is szeretek. Mindent, amim csak van, a Gyülekezetnek köszönhetek.

Fiúk, a civilizáció persze nemcsak ennyiről szól. De ez is fontos része. Gondoljátok csak végig, hogyan alakult volna az életetek a Gyülekezet nélkül! És kérdezzétek meg magatokban, nem tartoztok-e a gyerekeiteknek azzal, hogy megadjátok nekik ugyanezt az esélyt.

Larreka keresztbe vetette mellső lábait, és visszaereszkedett a földre. A csapat megértette, hogy nem akar többet mondani, le akar pihenni. Jill letérdelt a bácsikája mellé, és átölelte a nyakát. A sörénye csiklandósan szúrta meztelen karját. Elárasztotta az öreg testének a melege, a dohány és a növények csípős szaga, a mohaszerű irha alatt domborodó izmok rugalmassága.

– Bácsikám, erről még sohasem beszéltél nekem – mondta angolul.

– Még sohasem volt rá alkalmam. – És mit mesélhetnék egy olyan életről, ami már most négyszer hosszabb, mint a tied valaha is lesz? – tette hozzá gondolatban.

– Mit szólnál egy kis alváshoz? – folytatta egy pillanat szünet nélkül. – Az Anu hamarosan felkel a dagadt hasával; és holnap nehéz terepen kell áthaladnunk. Addig pihenj, katona, amíg teheted.

– Igen, uram. Jó éjszakát. – A lány ajkait hozzáérintette a parancsnok selymes állához. Arcát csiklandozták a macskaszerű bajusz szálai.

Miközben szemét a karjával eltakarva elnyúlt a csomagokon, azon töprengett, hogy Larreka vajon milyen álmot választ magának. És ő maga vajon miről fog álmodni?

Vagy kiről? Ha választhatna, kivel szeretne a leginkább találkozni álmában?